Jeaniene Frost - Both ​Feet in the Grave - Két lábbal a sírban (Az éjszakai vadász 9)

 

6

Egy hónappal később Randy MacGregor mosolygott, amikor Bones közeledett. – Szia, Cris. Megcsináltad!

Cris volt a név, amit Bones adott Randynek, mivel nem akarta, hogy a saját nevét rossz körökben emlegessék. Danny a saját bőrén tanulta meg, hogy néha a vámpírok figyelnek, ha beszélsz, még akkor is, ha nem az egyikükhöz beszélsz.

Bones felhorkant, miközben helyet foglalt Randyvel szemben a bár magasan álló asztalánál. – Ugyan már, nem mondok le minden alkalommal.

– Ötven-ötven – mondta Randy, de még mindig mosolygott.

Randy barátságos természete volt az oka annak, hogy Bones barátságot kötött az emberrel az első véletlen találkozásuk után. Nos, ez, és az, hogy Randy semmit sem tudott Catről, Bones kereséséről vagy más fájdalmas témákról. Randy számára Bones csupán egy barátságos vámpír volt, és ez elég volt neki a „szokatlanok” iránti bevallott rajongása miatt.

Bones számára az italok és az állcsattogtatás egy olyan valakivel, akinek semmi köze a valódi életéhez... pihentető volt. Emellett Randy a haverja, Ted fiatalabb változatára emlékeztette Bones-t, azzal, hogy mindketten számítógépes csodagyerekek voltak. Az egyetlen különbség az volt, hogy Randy legálisan, szoftverprogramozóként és -tervezőként kereste a kenyerét, Ted hacker - képességei pedig egy kicsit kevésbé voltak legálisak. Nos, Bones és Randy is szomszédok voltak, valamiféleképpen. Randy Richmondban élt, és Bones a múlt hónapban költözött Richmondba. Cat valahol Virginiában volt. Ha házról házra kellett mennie, meg fogja találni.

Nem mintha Bonesnak ilyen drasztikus intézkedésekre lenne szüksége. Cat titkos főnöke már nem volt olyan titkos. A szarházi talán már letörölte az internetről a róla szóló információkat, de senkinek a nyomát sem lehetett teljesen eltüntetni. Ezért küldte el Bones a vonalának tucatnyi tagját könyvtárakba szerte Ohióban és Virginiában.

Hetekig lapozgatták a mikrofilmen lévő régi újságokat, keresve bármit, amit Maxről találhattak. Tegnap ezek az erőfeszítések meghozták gyümölcsüket. Megtalálták Max emberi személyazonosságát, és ugyanahhoz az emberhez kötődött, aki több mint négy évvel ezelőtt elrabolta Cat-et.

– Tósztot mondok – mondta Bones, amikor Randy átcsúsztatott egy pohár whiskyt az asztalon. Randy rendelt neki egyet, bár nem volt biztos benne, hogy Bones eljön, hiszen a nyomok hajszolása miatt nem egyszer lemondta a találkozót.

Randy felhúzta a szemöldökét, de azt mondta: – Persze. Kire koccintunk?

Bones felemelte a poharát. – Don Williamsre.

A „Nemzetbiztonság” egy titkos ágának alapítója és vezetője, amely egy elfogott félvámpírral vadászott az élőholtakra. Az elképzelés annyira nevetséges volt, hogy senki sem hitte volna el, még akkor sem, ha kiszivárog a hír, de nem szivárgott ki. Don műveletét a hadsereg egyik sötét pénzes csúszópénzes alapjából finanszírozták, és ezekről nem volt nyilvános elszámoltathatóság.

– Don Williams – mondta Randy, mielőtt a poharát Bones poharához érintette volna. Aztán Randy széles vigyort villantott. – Ha már koccintunk, nekem is van egy. Ez Denise-é.

Bones tudálékos mosollyal koccintott a poharakkal. – Gondolom, Denise a tulajdonosa annak a parfümnek, amivel most be vagy kenve?

Randy nevetett. – Már el is felejtettem, hogy milyen szagokat lehet érezni. Igen, ez az. Elképesztő. Két hete találkoztunk, és tegnap este... mindegy. Azt fogod mondani, hogy őrült vagyok, mint mindenki más.

– Tényleg? – felelte Bones, felhúzott szemöldökével hozzátéve, hogy próbálj meg engem felül múlni.

Randy levette a szemüvegét, és megtisztította, bár a lencsén nem volt egy folt sem.

– Tudom, hogy túl gyors – mondta, mintha olyan érveket fejelne meg, amelyeket Bones még nem hozott fel. – Két hét aligha elég arra, hogy megismerjünk valakit, nemhogy elkötelezzük magunkat mellette, nincs okunk a kapkodásra, mindketten fiatalok vagyunk, előttünk az egész élet, bla-bla-bla-bla. – A tekintete dacossá vált. – Nem érdekel. Tegnap este megkértem Denise kezét, és ő igent mondott.

A legapróbb mosoly megérintette Bones száját. Milyen jól emlékezett arra, hogy ugyanazt a vad, vakmerő örömöt érezte, ami Randy dacos arckifejezése alatt bujkált.

– Gratulálok – mondta Bones, és Randy poharával koccintott.

Randy rábámult. – Nem tudom eldönteni, hogy most gúnyolódsz velem, vagy komolyan beszélsz.

– Egészen komolyan – mondta Bones, és ismét koccintott a poharával.

Randy még mindig gyanakvó pillantást vetett rá, még ha nem is tudta megakadályozni, hogy mosoly terüljön szét az ajkán.

– Akkor szó szerint te vagy az egyetlen, aki eddig gratulált nekünk. Mindkettőnk családja megdöbbent a rövid idő miatt, arról nem is beszélve, hogy én katolikus vagyok, Denise pedig zsidó, de gondolom, egy olyan embert, mint te, semmi sem ráz meg, mi?

Bones előrehajolt. – Nem, semmi sem, de ha van valami, amit hosszú életem megtanított nekem, az az, hogy nem minden az idő hosszáról szól. Szóval, haver, ne foglalkozz azzal, hogy mióta ismered ezt a lányt, ha szereted. Az idő nem uralkodik a szerelem felett. – A hangja sűrűsödött, ahogy az emlékek átfutottak rajta. – A szerelem az egyetlen dolog, ami meghaladja az időt.

Randy gyorsan pislogott, mielőtt félrenézett volna, mintha Bones még nem vette volna észre Randy szemének új fényét. Igen, néha a világot jelentette az embernek, egyszerűen csak az, hogy valaki nem tapossa el az érzéseit, csak mert nem értett vele egyet.

Aztán Randy visszatette a szemüvegét, és felállt a bárszékről. – Készülj fel, nagyfiú. Most megölellek.

Bones leszállt, viszonozta az ölelést, és ismét azt mondta: – Gratulálok –, mert Randynek nyilvánvalóan szüksége volt rá, hogy ezt hallja.

Amikor Randy elhúzódott, szégyenlősen, de elégedetten mosolygott. – Tudom, hogy mi sem ismerjük egymást olyan régóta, de mivel valószínűleg te vagy az egyetlen, aki nem fog felállni és hadonászni a karjával, amikor a békebíró megkérdezi, hogy van-e valakinek kifogása az egybekelés ellen... nem akarsz eljönni a jövő havi esküvőre?

Bones megveregette Randy vállát. – Szívesen.

Randy felragyogott, majd ravasz kifejezés húzódott a vonásaira. – Jó, mert a két unokatestvérem nem hajlandó eljönni, nekem csak egy bátyám van, és a legjobb barátom tölti be a másik vőfély helyet, de Denise-nek három koszorúslánya van, és ugyanennyi vőfélyt akart, szóval... szmokingot is kapott?

Bones nevetett. – Valóban, és megtiszteltetés lenne, ha én lehetnék az egyik vőfélyed.

Randy újra megölelte, mielőtt helyet foglalt, és jelzett a csaposnak. – Akkor, Cris, ezt a kört mindenképpen én állom.

Jeaniene Frost - Both ​Feet in the Grave - Két lábbal a sírban (Az éjszakai vadász 9)

 

5

Bones mikor elragadta Dannyt a kórházi szobából. Valami fontosat is hátrahagyott Catnek - ugyanazt az órát, amelyet a lány több mint négy évvel ezelőtt a neki írt búcsúlevele mellé helyezett. Úgy nézett ki, mint egy közönséges, régimódi óra, de volt benne egy különleges riasztási funkció, amely összekapcsolódott azzal a mobillal, amely még mindig Bonesnál volt. Ezzel végre lenyomozhatatlan módja volt arra, hogy elérje őt.

Bones várta az első hét várakozását. Lehet, hogy Catnek néhány napba telik, mire eljut a kórházba, miután értesült Danny elrablásáról. A főnöke ugyanis az egész országba küldte, és lehet, hogy éppen egy vadászat kellős közepén volt, amikor a hírt kapta.

A második hét már nehezebb volt. Catnek mostanra már mindenképpen válaszolnia kellett volna. Amint meglátta az órát, azonnal tudta volna, kitől származik és mit jelent. Igaz, Bones nem látta, hogy Cat belépett volna a kórházba, annak ellenére, hogy figyelte a bejáratokat, de máshogy is beosonhatott. Minden bizonnyal megtette.

A harmadik héten a kétség úgy tépte, mint egy zsákmányból táplálkozó dögevő. Kizárt, hogy mostanra ne látta volna az órát, és még mindig nem nyomta meg azt a gombot. Miért nem? Bizonyára attól félt, hogy a főnöke felfedezné, ha megpróbálna kapcsolatba lépni vele, ezért nem nyúlt hozzá ennyi éven át, de most végre volt egy biztonságos módja, hogy ezt megtegye! Miért nem használta még? Nem... nem akarta újra látni őt?

A negyedik héten Bones már nem volt hajlandó beszélni Rodneyval, aki most már Charles figyelmeztetéseit ismételgette, hogy túl messzire viszi a dolgokat, és tovább kell lépnie az életében. Egyikük sem értette. Cat elérte volna. Ezzel az órával nem választaná tovább az elveszettséget. Nem fog.

Az ötödik héten kopogtak a szállodai szobája ajtaján.

– Menj el – mondta Bones anélkül, hogy felnézett volna a kórház bejáratának megleséséből. – Nincs szükségem a szobám kiszolgálására.

– Nem vagyok takarító, és túl messziről jöttem ahhoz, hogy most távozzak – mondta egy nőies és nagyon váratlan brit hang.

Bones a helyére csattintotta a pajzsát. Annette volt az első vámpír, akit megteremtett, így a lány érezni fogja az érzelmeit a hozzá fűződő apai kötelékén keresztül, hacsak nem zárja ki. Felállt, az ízületei rövid ideig égtek, mielőtt a meglepő fájdalom eltűnt. Mióta ült pontosan ugyanott? Nem emlékezett.

Kinyitotta az ajtót, és egy bájos, gömbölyded nőt pillantott meg, aki sötétkék Chanel-öltönyt viselt. Annette eper szőke haja tökéletesen fésült volt, és fülcimpájából gyémánt fülbevaló kacsintott. A nő mosolygott, felfedve a szeme és a szája körüli finom vonalakat, de ez a mosoly lehervadt, ahogy a férfira nézett.

– Ó, Crispin – mondta Annette, ledobta a bőröndjét, hogy átkarolja a férfit. Ismerős rózsavíz illata őt is beborította, és több mint kétszáz év emlékeit hozta magával.

Annette arcát, amikor először látta, az almák még mindig ott voltak az arcán fiatalkorából, és az arckifejezése bizonytalan volt, amikor a barátja azt mondta: - Van egy különleges ajándékom a számodra. Ő itt Crispin. Megvettem őt egy éjszakára, hogy azt tegye, amire csak vágyunk...

Vagy Annette az udvarban, aki királyi külsőt öltött a báli ruhájában, bár az arcára és a vállára erősen felvitt fehér festék nem tudta elrejteni a zúzódásokat, amelyeket erőszakos férje okozott neki.

Vagy Annette sírva és a hasát szorongatva, miután majdnem belehalt egy halvaszülésbe. – Elvesztettem a babát! Ó, Crispin, el tudnám viselni, ha tudnám, hogy Abbott gyermeke, de ha arra gondolok, hogy lehet, hogy a tiéd volt, azt kívánom, bárcsak én is meghaltam volna...

És Annette elszánt arca börtöncellájának mocskos rácsaihoz szorult. – Megtalálom a módját, hogy megmentselek, Crispin. Megígérem, hogy nem fog felakasztani. Nem fogom megengedni.

– Nem kellene itt lenned – szidta meg Bones.

Megsimogatta a hátát. – Soha nem hagytál magamra a szükség órájában.

Bones elhúzódott. – Nincs szükségem...

Ujjai a férfi ajkához nyomódtak. – Hazudj nekem, miután megittam egy italt, hmm?

Ezzel bement a szállodai szobájába.

Bones becsukta maga mögött az ajtót. Egészen Londonból jött. Nem dobhatta ki anélkül, hogy legalább egy italt meg ne ivott volna vele. Aztán biztosította, hogy minden rendben van, bármit is hallott, és útjára bocsátotta.

Annette felvonta a szemöldökét, amikor meglátta a szállodai szobáját, ami... meglehetősen rendetlen volt, feltételezte. Valamikor abbahagyta a mosakodást, és egyszerűen a sarokba dobta a piszkos ruháit. Ugyanígy tett a használt fürdőlepedőivel is, és most penészillat lógott a levegőben, vagy ez a szag a vacsoratálcából áradt, amit ürügyként rendelt a szobaszerviztől, hogy igyon? Az a múlt héten volt? Vagy az azelőtti héten?

Annette nem szólt semmit a rendetlenségről. Csak kinyitotta a bőröndjét, és felfedte a ruhái közé dugott két üveget.

– Ez ízleni fog – mondta, és kinyitotta az első üveget. – Két novemberrel ezelőtt vettem a születésnapodra. Kár, hogy ez az első alkalom, hogy neked adhatom.

– Igen, nos, elfoglalt voltam – mondta Bones közömbösen.

Ránézett a számítógép képernyőjére, amely a kórház bejáratainak különböző szögeit mutatta. – Hallottam.

Morgott. – Rodney-nak nem kellett volna felhívnia téged.

– Rodney nem tette – mondta Annette, miközben egy tiszta poharat keresett a minibárban. Amikor nem talált, átnyújtotta neki az üveget. – Ő hívta Charles-t, Charles pedig engem.

– Charles – motyogta Bones, mielőtt ivott egy kortyot. A whisky kivételes volt, kellemes melegséggel, amely azonnal füstös simasággá lágyult. – Az utóbbi években nagyon elfoglalt lett.

– Nem lett – mondta Annette, és a hangja megenyhült. – Csak aggódik érted. Ahogy Rodney is, és ha eddig nem is, most már igen. Nézd meg, milyen állapotban vagy. Halálsápadt vagy a nem evéstől, a hajad zsíros, a ruhád bűzlik, mint egy szemetes, és ez a szoba még büdösebb. Jobban vigyáztál magadra, amikor még kurvaként abban a bordélyban éltél.

Bones harsányan felnevetett. – Akkor azt ajánlom, hogy élvezze a szállodai szobámon kívüli kellemesebb látványokat és illatokat.

Sóhajtott. – Ellökhetsz magadtól, Crispin, ahogyan Charles-t és Rodney-t is ellökted magadtól, de előbb-utóbb számolnod kell azzal, hogy ha a három legközelebbi ember az életedben mind ugyanazt mondja, akkor talán hallgatnod kellene rám.

– Miért is tenném, amikor egyikőtök sem érti!

A szavak kiszakadtak belőle, és magukkal ragadták a pajzsát. Annette arca összeroskadt, ahogy az érzelmei kiáradtak belőle.

Bones visszahúzta a falakat, és elátkozta magát a botlásért. – Ne törődj vele. Semmiség...

– Nem az. – Megragadta a férfit, könnyek csorogtak le az arcán. – Ó, Crispin, tudtam, hogy fájdalmat érzel, de fogalmam sem volt róla. Annyira sajnálom, drágám. Nagyon, nagyon sajnálom...

Újra átölelte a férfit. A férfi tudta, hogy el kellene húzódnia. Nem volt szüksége a lány szánalmára, a biztatásaira vagy a logikájára, de... évek óta nem ölelte így át senki. Biztos jobban hiányzott neki, mint gondolta volna.

– Menned kéne – mondta a hajába.

– Nem – suttogta. – Túl sokáig voltál egyedül.

– Nem akart elhagyni. – A hangja rekedt volt, ahogy küzdött, hogy Annette ne érezze a gyötrelmet, amit a jege nem tudott teljesen elnyomni. – Azért tette, hogy megmentsen engem.

Ne gyere utánam, mert már elmentem – így kezdődött Cat búcsúlevele. Azok az ügynökök tudtak a vámpírokról, és meg akartak ölni. Beöltöztetem Switchet a kabátodba, és azt mondom nekik, hogy a teste a tiéd, így azt fogják hinni, hogy most már halott vagy. Így biztonságban leszel...

Volt még több is, de a visszaemlékezés a jéghegyét a töréspontig feszítette. Annette szorosabban szorította magához, ahogy néhány érzelem utat tört magának a repedéseken keresztül.

– Milyen csodálatos lány lehetett, és milyen nemes. A legjobbat akarta neked, Crispin, ezért is utálná, ha téged is így látna.

– Ne képzeld, hogy ismered őt – mondta keményen Bones.

Annette elhúzódott, aranyló szemében még mindig könnyek csillogtak. – Nem tudom, de ismerlek, és a férfi, akit magam előtt látok, nem az én Crispinem. Csak egy szegényes héja neki. Te nem tengődsz a mocsokban, mert nem tudsz magaddal törődni, és nem vársz vég nélkül valakire, aki nyilvánvalóan nem akar téged...

– Azt mondtam, hogy kénytelen volt elhagyni engem!

Annette meg sem rezzent az ostorszerű hangnemtől. – Amire akkor rákényszerült, azt azóta is ő választotta. Eleinte biztosan figyelték minden mozdulatát. De már évek teltek el, Crispin. Még mielőtt otthagytad neki azt az órát, ha valóban kapcsolatba akart volna lépni veled, megtalálta volna a módját. De nem tette, és a hallgatása az ő üzenete. Világosan kifejezi a preferenciáit. Csak te nem akartad hallani.

Annette hangosan kimondta, amit a keresés minden eredménytelen napja suttogott, és amit minden magányos éjszaka sikoltott. Ezt hallva a falak megtörtek, és a fájdalom kiáradt belőle. Nem akarta, hogy Annette érezze, de nem tudta megállítani, ahogy évszázadokkal ezelőtt sem tudta megállítani, hogy a vére Ianba ömöljön.

Egy szaggatott hang szakadt ki belőle, amikor Annette szája hirtelen az övére tapadt. Bones nem akarta a lány csókját, de szüksége volt arra, hogy érezzen valami mást is, mint a kínt, ami széttépte.

...és minden, amit arról mondtam, hogy mennyire szeretlek, igaz volt. Te vagy az életem, Bones, és most tekints halottnak, mert a munkával, amit elvállaltam, hamarosan az leszek...

A fenébe is, nem akart Catre vagy arra az átkozott levélre gondolni! A nő kidobta őt, és bolond lenne még egy percet pazarolni valakire, aki folyamatosan egyértelművé tette, hogy nem akarja őt. Annette akarta, és a lányt átölelve talán csak hamu töltené el, de a hamu megkönnyebbülés volt a még mindig benne forrongó kínhoz képest.

Erőltette a jeget, hogy befedje, és kifagyassza Catet.

– Gyere ide hozzám, Crispin – mondta Annette, és a férfi után nyúlt.

Így is tett, és céltudatos elszántsággal Annette-re koncentrált.

Nem sikerült. A lány nyögései csak még jobban hangsúlyozták, hogy ez nem az a hang volt, amit hallani akart, és a lány kezei sem azok, amiket szeretett volna, hogy megragadják őt. Hamarosan minden érzéke tiltakozásul sikoltozott, mígnem a fájdalom úgy égette át a jegét, mintha Cat emléke élő tűz lenne.

...de örökké szeretni foglak, egészen az utolsó leheletemig, ahol a neved lesz az utolsó szavam, ígérem...

Bones elszakadt, és kiugrott az ágyból.

– Mit csinálsz? – Annette zihálva kérdezte.

Nem fejezte be az aktust, és még mindig nagyobb szégyent érzett, mint amikor még tizenhét évszázaddal ezelőtt, amikor kurva volt.

– Sajnálom – mondta, miközben felhúzta a nadrágját és összeszedte a holmiját.

– Elmész? – Annette hitetlenkedve mondta.

Az volt. Annette-nek egy dologban igaza volt: nem ő volt az, aki itt ült és dagonyázott. Nem adta át magát többé a szánalomnak, a fájdalomnak vagy a kétségbeesésnek. Igen, Cat talán továbblépett volna az életével, de ő nem tudott, amíg nem hallotta a lány szájából, hogy nem akarja őt többé, és tudta, hogy ez az igazság, nem pedig az, hogy valaki más hozta meg ezt a döntést helyette.

– Sajnálom – ismételte meg, és távozott.

Jeaniene Frost - Both ​Feet in the Grave - Két lábbal a sírban (Az éjszakai vadász 9)

 

4

Öt nappal később Bones a szemközti tetőn lévő kilátóhelyről bámulta a nagy kórházat. Cat nem hagyott semmi használhatót az erdőben, de egy embert orvosilag evakuáltak a barlangból, és a Catet és csapatát szállító fekete-opszis helikopterekkel ellentétben a med-vac helikoptereknek repülési tervet kellett benyújtaniuk.

Cat főnöke persze megpróbálta elrejteni az információt. Az embert két különböző állam három különböző kórházába is elszállíttatta, mielőtt mentőautóval ebbe az Illinois állambeli chicagói intézménybe szállították volna. Ezért tartott majdnem egy hétig, mire Bones megtalálta, de megtalálta, és amikor Bones távcsöve a kórház ablakán keresztül megmutatta, ki az, Bones olyan nevetést eresztett meg, hogy a mellette ülő ghoul felugrott.

– Hűha – mondta Rodney egy oldalpillantást vetve Bonesra. – A Pokol most hívott, és vissza akarja kapni a csengőhangját.

– Ne is higgyétek el, bazmeg – mondta Bones, még mindig kuncogva. – Innen ismertem meg a semmirekellő szarházi szagát!

– Gondolom, felismered a túlélőt – jegyezte meg Rodney.

Valóban felismerte. Korábban a felkapása egyszerű eszköz volt a cél érdekében. Most Bones élvezni akarta ezt.

***

A rozsdával borított csövek rezegtek, valahányszor a város egyik vonata elhaladt felettük, és apró narancssárga foltokat szórtak a koszos csempepadlóra. A falak szürkék voltak, kivéve, ahol a festék lepergett, hogy felfedje korábbi sárga színét. A közeli karbantartó terület tucatnyi csikorgó gépének közelsége miatt Danny Milton sikíthatott volna, és senki sem hallotta volna meg, de sajnos Bones nem tudott semmit sem tenni, hogy sikoltozzon.

Végül is be kellett tartania egy ígéretet.

– Szép munka volt ezt a helyet kiválasztani, Rodney – mondta Bones.

A szakállas ghoul felnyögött. – Magánterület és közel a kórházhoz, pont ahogy akartad.

Danny leült a Rodney által biztosított összecsukható székre. Bones letérdelt elé, és tartotta Danny rémült tekintetét. Azóta parancsolta Dannynek, hogy hallgasson, mióta elragadta a kórházi szobájából, de most azt akarta, hogy beszéljen.

– Mondd el, hogyan kerültél egy barlangba Catherine Crawfielddel, és ne hazudj egy szót sem.

Danny meggörnyedt, mintha ütésre számított volna. – Emlékszem, hogy voltam valahol, ami nem tetszett, de nem tudom, hol és miért.

– Nem tudod? – Bones megismételte. Vajon a szerencsétlen egész idő alatt eszméletlen volt?

Danny bólintott. – Valahányszor erre koncentrálok, fáj a fejem, és egy hangot hallok, amely újra és újra azt mondja, hogy „ez soha nem történt meg”.

Ah. Cat főnöke bizonyára emberi agymosókat állított be Dannyre. Okos dolog volt tőle, de ez nem lett volna elég.

Bones felerősítette a tekintetét. – Már nem hallod azokat a hangokat. A fejed sem fáj már. Valójában semmi sem fáj. Teljesen megnyugszol, és mindenre emlékszel.

Danny elgörnyedt a székben, ahogy hirtelen minden feszültség eltűnt belőle. Még vigyorgott is, mint az az önelégült, feljogosított szarházi, aki volt.

– Hé, most már emlékszem! Laz barátom hozott el a barlangba. A szeme zöldre vált, mint a tiéd, de ezt akkor még nem tudtam, és azt hittem, sörözni megyünk, de Laz odaláncolt a barlang falához, amíg Catherine meg nem jelent.

Laz bizonyára a Lázár, a vámpír fejvadász rövidítése. – Meséld el részletesen, hogyan találkoztál Lazzal, mit mondott, és mit mondott Catherine is.

– Catherine. – Danny kiköpte a nevét. – Az a lány volt életem legnagyobb hibája. Még csak nem is volt jó dugás. A legtöbbször végigsírta az egészet…

– Mert te kényszerítetted rá – mondta Bones, miközben addig szorította az öklét, amíg az ujjai el nem törtek.

Danny bosszús pillantást vetett rá. „Kényszerítetted”, a fenéket. Tudta, hogy miért ment fel a szobámba. Az egész 'várj, még nem, ez az első alkalom' szarság csak a látszat kedvéért volt...

Rodney Dannyre vetette magát.

Bones visszarántotta. – Ne csináld.

– Miért? – Rodney hitetlenkedve mondta. – Ha ez engem felbosszant, akkor biztos feldühít!

– Az vagyok – mondta Bones összeszorított fogakkal. – De miután megnyomorítottam a kezét, Cat fogadalmat kényszerített ki belőlem, hogy soha nem bántom, csonkítom, vakítom meg, vérzek el, kínzom vagy ölöm meg ezt a faszkalapot, és nem nézem tétlenül, ahogy valaki más teszi.

Rodney szeme kitágult. – Ez nem igazságos!

Bonesból száraz nevetés harsant fel. – Pontosan az én reakcióm.

– Tényleg? – Danny hangja felderült. – Hát, ez király, de ez még mindig nem kárpótol azért, hogy a ribanc lelőtt engem.

Bones felvonta a szemöldökét. – Kezdd azzal, amikor először megláttad, és ismételj el minden egyes szót, amit ő és mindenki más mondott.

– Ne húzd az időt, nem kell látnom az egyik rágójátékodat ahhoz, hogy elhiggyem, hogy mindannyian vagányok – mondta Danny magas falsettóban, ami arra szolgált, hogy Catet ábrázolja. – Tényleg, reszketek. Hol van Bones?

Bones lehunyta a szemét. Azt hitte, hogy a barlangnál van? És hogy meg kell mentenie őt? A rohadt életbe.

– Aztán Laz azt mondta: 'Bones? Hol? – Danny folytatta. – Aztán Catherine meglátott engem, és csak annyit mondott: 'Danny Milton? Miattad kellett idáig vonszolnom a seggem Virginiából?

Bones szemei felpattantak. Virginia.

– Én meg azt mondtam: 'Tönkretetted az életemet, ribanc!' – Danny folytatta. – Először a szörnyszülött barátod megnyomorította a kezemet, aztán nem haltál meg, most pedig ezek a lények raboltak el. Gyűlölöm a napot, amikor megismertelek!' Ami annyira igaz, de ő azt mondta: 'Rögtön visszakapod, seggfej!' Mintha mindez az én hibám lenne. Laz meg csak annyit mondott: „Azt mondta, hogy régen szerelmes voltál belé. Most úgy teszel, mintha nem érdekelne, hogy ne öljem meg”, mire Catherine azt kiabálta: „Meg akarod ölni? Csak rajta. Tessék, segítek!”, és aztán lelőtt.

– Aztán mi történt? – Bones bökdösött.

Danny megvonta a vállát. – Ráugrott Lazra és a többi fickóra. Nem sokat láttam, mert sötét volt, és mind olyan gyorsak voltak. Egy idő után megragadott, és elfutott. A következő dolog, amire emlékszem, hogy azt kiabálja: 'Ne lőjetek!', és valami fickó azt kiabálja: 'Ne lőjetek, ez Cat'. Ő meg csak annyit mondott: 'Gyorsan jön az ellenség, célozz magasra', amikor végre újra megláttam a fényt. De aztán Laz elkapott valami fickót, ő meg sikított, ledobott, és odarohant a fickóhoz. A nyakából ömlött a vér, és azt kiabálta, 'Ember a földön, ember a földön!' De mintha én is véreztem volna? És senkit sem érdekelt. Mindenki odarohant helyette.

– Képzeld csak el – gúnyolódott Rodney.

A szarkazmus elszállt Danny feje felett. – Ugye? Senki sem nézett utánam, amíg Catherine és néhány másik srác el nem szaladt. Végül műtétre szorultam, de akkor is folyton egyik helyről a másikra szállítottak. Seggfejek.

Danny leírása egyezett a vérnyomokkal, és most már tudta a legfontosabb részletet: Cat Virginiában élt.

– Ez minden, ami Catherine-t illeti? – kérdezte Bones tőle.

Danny bólintott. – Igen. Valami baromság, ugye?

Rodney rövid nevetést eresztett meg. – Istenem, de éhes vagyok.

– Én is éhes vagyok – mondta Danny, mit sem törődve a felhanggal.

Rodney általában azt ette, amit ő a vegetáriánus vegetáriánusnak nevezett ghoul változatának nevezett, ami olyan ételeket jelentett, amelyek nem embertől, hanem farmról vagy kertből származtak. De időnként a ghouloknak más táplálékra volt szükségük, és abból, ahogy Rodney Dannyre nézett, a gyeplős éppen Rodney csalókajává akart válni.

Bones találkozott Rodney szemével. – Gyors és fájdalommentes, és nem maradhatok itt nézni. Elvégre megígértem.

Rodney egyetlen biccentéssel bólintott neki. – Értem.

Bones megszorította Rodney vállát, és elsétált.

– Hé! – hallotta Danny szavát, amikor Bones becsukta maga mögött az ajtót. – Nem akar visszavinni a kórházba?

– Nem. – Rodney hangja sokkal keményebb volt, mint a szokásos hangszíne. – És megértettem, amit mondott, de nem egyeztem bele.

Bones szünetet tartott, mosoly húzódott a szájára. Ugye, nem volt, ugye?

– Ez meg mit akar jelenteni? – kérdezte Danny. – Hé, mi van az álladdal? Kezd nagyon nagy lenni, és... arrgggh!

Danny sikolya elhalkult, miközben Bones továbbment. Ő maga nem bántotta Dannyt, és nem is állt tétlenül.

Az ígéretet betartotta.